A neuroaffirmatív szemlélet abból indul ki, hogy nem működünk mindannyian egyformán. Vannak emberek, akiknek az idegrendszeri működése eltér attól, amit tipikusnak nevezünk. Ide tartoznak például az autista, ADHD-s, AuDHD-s emberek, de a neurodivergens működés ennél sokkal többféle lehet. A neuroaffirmatív megközelítés szerint ezekre a különbségekre nem hibaként, kijavítandó problémaként tekintünk, hanem az emberi sokféleség részeként.

Ez persze nem jelenti azt, hogy neurodivergensként ne lehetne sok minden nehéz.

Lehet, hogy valaki egész életében azt érezte, hogy másoknak valahogy könnyebben mennek a dolgok. Könnyebben teremtenek kapcsolatot, jobban eligazodnak társas helyzetekben, kevésbé fáradnak el egy zajos, zsúfolt helyen, egyszerűbben váltanak egyik feladatról a másikra. Lehet, hogy sokszor hallotta már, hogy túl érzékeny, túl merev, túl szétszórt, túl sokat beszél, vagy éppen túl keveset.

És az is lehet, hogy kívülről mindebből szinte semmi nem látszik.

Sok neurodivergens ember nagyon jól megtanul alkalmazkodni a környezetéhez. Figyeli, mit csinálnak mások, megtanulja, mit illik mondani egy adott helyzetben, igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Mindez működhet is – csak közben nagyon energiát vihet el. Előfordul, hogy valaki csak felnőttként kezdi megérteni, miért fáradt el mindig olyan helyzetekben, amelyek mások számára egyáltalán nem tűntek megterhelőnek.

A neuroaffirmatív tanácsadás során nem az a cél, hogy ezeket a különbségeket eltüntessük, vagy még ügyesebben alkalmazkodjunk ahhoz, amit a környezetünk „normálisnak” gondol. Inkább próbáljuk egy kicsit a dolgok mögé nézni: miért nehéz egy adott helyzet? Mi történik ilyenkor? Mi az, ami túl sok? És mi az, ami segíthet?

Néha egészen egyszerű dolgokról van szó. Lehet, hogy kevesebb programra, több pihenésre vagy kiszámíthatóbb napokra van szükség. Lehet, hogy egy társas helyzet után egyedüllétre. Lehet, hogy másképpen kell megszervezni a munkát, vagy egyszerűen megengedni magunknak valamit, amit eddig lustaságnak, ügyetlenségnek vagy furcsaságnak gondoltunk.

A közös munka során megpróbáljuk együtt megérteni ezeket a helyzeteket. Nem kész módszerekkel dolgozunk, hiszen nincs egyetlen olyan módszer, amely minden neurodivergens ember számára megfelelő lenne. Ami valakinek segítség, az másnak lehet, hogy egyáltalán nem működik.

Szerintem fontos az is, hogy ne minden nehézség okát az emberben keressük. Néha maga a környezet túl megterhelő: túl sok az inger, túl nagy a terhelés, túl kevés a pihenés, vagy olyan elvárásoknak próbálunk megfelelni, amelyek nem igazodnak a saját működésünkhöz.

Persze a neuroaffirmatív szemlélet nem azt jelenti, hogy a nehézségekről nem beszélünk. Éppen ellenkezőleg. Megpróbáljuk megérteni őket, és olyan megoldásokat keresni, amelyek valóban segítenek a mindennapokban – anélkül, hogy közben azt kellene érezni, hogy másmilyennek kellene lennünk.

A cél talán leginkább az, hogy egy kicsit érthetőbbé váljon saját magunk működése. Hogy felismerjük, mi az, ami nehéz, mi az, ami jól megy, mire van szükségünk, és hol vannak a határaink. És persze azt is, hogy mindebből hogyan lehet olyan mindennapokat kialakítani, amelyekben egy kicsit kevesebb a küzdelem és több az, ami valóban jól működik.